|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 20 találat | lapozás: 1-20 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Chirac, Jacques 1995. november 15.Iliescu elnök nov. 15-én Párizsban tárgyalt Jacques Chirac köztársasági elnökkel. Iliescu elmondta, hogy a gazdasági partnerséghez vezető közös stratégiáról és közös programról volt szó, megállapodtak egy munkacsoport létrehozásában. Iliescu nagyra értékelte, hogy az Európai Unió bővítése kapcsán Franciaország egyenlőkként és diszkriminációtól mentesen kezeli a közép-európai országokat. A tárgyaláson részt vett a két külügyminiszter, Melescanu és Hervé de Charette is. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 17./1996. november 18.Emil Constantinescu nyerte a romániai elnökválasztás második fordulóját, a szavazatok 54,4 %-át szerezte meg, Iliescu eddigi államfő pedig 45,6 %-át. Nagy tömeg gyűlt össze Bukarestben és más városokban, ünnepelték Emil Constantinescu győzelmét. Radu Vasile, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt főtitkára sajtóértekezletén elmondta, hogy Constantinescuhoz máris számos üzenet érkezett német és olasz politikusoktól. Bernard Boyer, Franciaország bukaresti nagykövete a sajtóértekezleten felolvasta Jacques Chirac Constantinescuhoz intézett üzenetét, miszerint a mostani győzelem új távlatokat nyit a francia-román együttműködés előtt. - A 66 esztendős Ion Iliescu kijelentette, hogy szenátorként folytatja politikai pályafutását, valószínűleg a jelenlegi kormánypárt, a Szociális Demokrácia Pártjának elnöke és szenátusi frakcióvezetője lesz. /Magyar Hírlap, nov. 19./1997. február 4.Emil Constantinescu államelnök febr. 5-én Párizsba utazott, tárgyalt Jacques Chirac francia államfővel. A megbeszélés után Chirac kijelentette: Franciaország támogatja, hogy Románia az első körben bekerüljön a NATO-ba, ugyanígy azt is, hogy az OECD tagja legyen. A francia elnök februárban Romániába látogat. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 7./1997. február 18.Febr. 21-én hivatalos látogatásra Romániába érkezett Jacques Chirac francia elnök, akit Bukarestben, a repülőtéren Emil Constantinescu elnök és a kormány tagjai fogadtak. A francia elnököt elkísérte Hervé de Charette külügy-, Jean-Louis Debré belügyminiszter és Yves Galland külkereskedelmi miniszter, továbbá befolyásos üzletemberekből álló küldöttség. Chirac a román elnökkel folytatott tárgyaláson a francia-román gazdasági, politikai és társadalmi partnerséget javasolta. A parlament két házának ülésén mondott beszédében Chirac támogatásáról biztosította Románia euroatlanti integrációs törekvéseit. Látogatásának célja, mondta a francia elnök, a két ország közötti együttműködés megalapozása. /Szabadság (Kolozsvár), febr. 22., Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 25./1997. február 19.Jacques Chirac elnök febr. 22-én Emil Constantinescu elnökkel közösen tartott sajtóértekezletén előző nap kifejtett álláspontjának megfelelően megerősítette, hogy a NATO kiszélesítésének Lengyelországon, Magyarországon és Csehországon kívül ki kell terjednie egy negyedik és ötödik országra is. Hervé de Charette nagyon fontosnak nevezte, hogy Románia és Magyarország meg tudott egyezni az alapszerződést illetően. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 25./2002. október 21.Okt. 20-án befejezte közel-keleti diplomáciai körútját Ion Iliescu államelnök. Látogatása során regionális és nemzetközi problémákat tárgyalt meg az egyiptomi elnökkel, Hoszni Mubarakkal, valamint Jordánia királyával, II. Abdullahhal. A civilizációk párbeszéde volt a témája a Nemzetközi Frankofón Szervezet hétvégén megrendezett bejrúti összejövetelének, melyen Iliescu is részt vett. Ezen az összejövetelen tárgyalt Vladimir Voroninnal, a Moldovai Köztársaság elnökével, szóba hozták a két ország közti konfliktust. A két elnök megegyezett, hogy a jelenlegi helyzet elemzését, a kétoldalú kapcsolat gondjainak megoldását elősegítő csoportot hoznak létre, melyben mindkét ország képviselteti magát. Iliescu tárgyalásokat folytatott továbbá Emile Lahoud libanoni, Kaepar Viligier svájci, illetve Jacques Chirac francia elnökökkel. /Iliescu tárgyalásai. = Krónika (Kolozsvár), okt. 21./2003. február 19.Románia nem tartja bölcs és megfelelő lépésnek az európai országok megoszlását Amerika-párti és Amerika-ellenes táborba, jelentette ki febr. 18-án Brüsszelben Ion Iliescu államfő, utalva Jacques Chirac francia elnök azzal kapcsolatban tett kijelentésére, hogy Románia és Bulgária támogatásáról biztosította az Amerikai Egyesült Államokat egy esetleges Irak elleni háború esetén. A román államfő a hagyományos román-francia kapcsolatokra utalva elmondta, "az ilyen menetközbeni buktatóknak nem szabad elhomályosítaniuk a józan gondolkodást". Jacques Chirac francia államfő febr. 17-én bírálta az exkommunista EU-tagjelölt államokat, amelyek szerinte elszalasztottak "egy jó alkalmat a hallgatásra", és az Egyesült Államok álláspontjára helyezkedtek az iraki válság kapcsán. "Úgy vélem, hogy Románia és Bulgária rendkívül felületes magatartást tanúsított, tekintettel arra, hogy álláspontjuk nagyon problematikus Európa szempontjából. Ha európai integrációjuk esélyeit kívánták csökkenteni, nem is találhattak volna jobb módot", fogalmazott Chirac. - Bulgária is visszautasította a vádat. /Amerika-párti és ellenes tábor? Iliescu válaszol Jacques Chirac bírálataira. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 19./2003. április 2.Egy év múlva lesz pontosan kiszámítható, hogy milyen hatást gyakorolt az EU-csatlakozási tárgyalásokra az, hogy Románia támogatja az Egyesült Államokat az iraki kérdésben, jelentette ki Vasile Puscas főtárgyaló. Puscas szerint a román fél és Franciaország között nagyon jó volt az együttműködés, még azt követően is, hogy Jacques Chirac francia államfő bírálta Romániát az iraki válsággal kapcsolatos álláspontjáért. /A román-amerikai együttműködés hatásáról. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 2./2003. július 15.A leendő európai alkotmányból hiányzó, a kisebbségek jogait védő fejezetet dolgozott ki a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) és azt eljuttatja az európai konvent elnökének, a francia államelnöknek, valamint Medgyessy Péternek. Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke kifejtette, javaslatukat azt követően készítették el, hogy Jacques Chirac francia államfő jún. 20-án Szalonikiben az EU- csúcson arról biztosította a magyar résztvevőket: támogatna egy kisebbségvédő fejezetet az alkotmányban. Patrubány Miklós hozzátette: az MVSZ a magyar kormánytól nem kapott felkérést a javaslat elkészítésére, az előkészítő munkáról azonban értesítették a miniszterelnököt. Választ eddig még nem kaptak. Csapó József erdélyi küldött, a javaslat eredeti koncepciójának kidolgozója a tájékoztatón elmondta: az alkotmány- kiegészítés a közösségi önkormányzatot, a helyi különleges státust, valamint a nemzeti alapú területi autonómiát nevezi meg a kisebbségi jogvédelem legfőbb eszközéül. /MVSZ-javaslat az európai alkotmány kisebbségvédelmi fejezetéhez. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 15./2003. november 20.Ion Iliescu elnök nov. 19-én megkezdte franciaországi hivatalos látogatását. Lyonba érkezett, ahol találkozik a Rajna-Alpok régió üzleti köreinek képviselőivel, majd részt vesz az Integráció és globalizáció címmel a Lyon II egyetemen megrendezésre kerülő szemináriumon. Iliescu nov. 20-án Párizsban találkozik Jean-Pierre Raffarin francia kormányfővel, majd látogatást tesz a Francia Intézetben és a Francia Autósklubban. Az államfő nov. 21-én részt vesz a francia-román gazdasági fórum megnyitóján, majd találkozik a párizsi törvényhozás elnökével, végül az Elysée palotában kerül sor Iliescu és Jacques Chirac francia államfő találkozójára. /Iliescu Franciaországban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./2003. november 21.Nem emlékszem arra, hogy Franciaország és Románia között valaha is feszült lett volna a viszony - nyilatkozta nov. 21-én Párizsban Jacques Chirac francia államelnök. A bejelentésre a Chirac-Iliescu államelnöki találkozó végén került sor. A francia elnök nemcsak jónak, hanem egyenesen testvériesnek nevezte a két ország közötti viszonyt. Emlékezetes, amikor Románia és Bulgária Amerika iraki intervenciója mellett tört lándzsát, Chirac keresetlen szavakkal bírálta a döntést. Chirac akkor kijelentette: jobb lett volna hallgatnia Romániának, mert amúgy is kényes ügy az ország felzárkózása. /Felhőtlen francia-román viszony. Iliescut elkísérték az elnöki autóig. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 22./2004. június 3.A múltat le kell zárni, a román-magyar kapcsolatokban előre kell tekinteni, Magyarország ennek szellemében kész megosztani integrációs tapasztalatait szomszédjával – egyebek között erről beszélt Medgyessy Péter miniszterelnök a román rádióban jún. 2-án elhangzott interjújában. – Magyarország támogatja, kifejezetten szorgalmazza, hogy Románia mielőbb bekerülhessen az Európai Unióba – mondta Medgyessy. A román csatlakozásig tartó átmeneti időszakban is lehet ugyanakkor számos területen segíteni a két ország közeledését. Ezt szolgálja például az autópályák építése, a határátkelők megnyitása, a nagyfeszültségű villamosvezetékek kiépítése, a térségközi együttműködés legkülönbözőbb formáinak a kialakítása. A miniszterelnök emlékeztetett arra: román kollégájával, Adrian Nastaséval együtt sokat lobbizott az észak-erdélyi autópálya ügyéért. Medgyessy Gerhard Schröder német kancellárnál és Jacques Chirac francia elnöknél is közbenjárt, a pályázati kiírásokkal kapcsolatban ugyanis voltak bizonyos kifogások. – A magyar-román kapcsolatok terén előre, a jövőbe kell tekinteni – mondta, hangsúlyozva: "ha a múltba nézünk, mindig találunk valamit, ami fáj, hol az egyiknek, hol a másiknak". A jövővel kell tehát foglalkozni, a múltat pedig tisztességesen rendezni kell. Medgyessy szerint ez meg is történt azzal, hogy a román kormány lehetővé tette az aradi Szabadság-emlékmű felállítását. Medgyessy büszkén nyilatkozott arról, amit az elmúlt két évben a román-magyar kapcsolatokban elért. /Medgyessy szerint előre kell tekinteni. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 3./2005. január 29.Traian Basescu elnök is részt vett az auschwitzi megemlékezésen és január 27-én Lengyelországban kétoldalú megbeszélést folytatott Jacques Chirac francia, Heinz Fischer osztrák és Horst Kohler német államfővel, akik valamennyien arról biztosították: támogatják Románia 2007-es uniós csatlakozását. Traian Basescu Stipe Mesic horvát államfővel is találkozott Lengyelországban. Mesic elnök kifejezte óhaját, hogy a két elnök mielőbb ellátogasson egymás országába a román–horvát kapcsolatok fejlesztése érdekében. /Chirac kíváncsi volt Basescura. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 29./2005. február 23.Traian Basescu elnök február 22-én Brüsszelben találkozott Jacques Chirac francia elnökkel, aki megerősítette országa támogatását Románia uniós csatlakozása iránt. Jacques Chirac érdeklődéssel szólt a 2006-ban, Bukarestben megrendezésre kerülő Frankofón Csúcstalálkozóról. /Hazai krónika. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 23./2005. október 8.Francia vezetők négy közép- és kelet- európai országbeli – litván, román, cseh és szlovák – vezető politikusokkal találkoztak október 7-én, ami a Libération című napilap kommentárja szerint Franciaország külpolitikáját illetően szimbolikus jelentősséggel bír. Jacques Chirac elnök litván kollegáját, Valdas Adamkust fogadta, Dominique de Villepin kormányfő Calin Popescu Tariceanu miniszterelnökkel találkozott, Philippe Douste-Blazy külügyminiszter és Catherine Colonna európai-ügyi miniszter pedig Csehországba és Szlovákiába látogat. A Libération szerint Franciaország ma úgy látja, hogy van „kijátszható kártyája” Keleten. Miután az európai alkotmányos szerződésről tartott népszavazást követően helyzete meggyengült, most új szövetségeseket kell találnia, akik támogatják az európai költségvetési vitában a francia álláspontot. A franciák kijátsszák kelet-európai kártyájukat. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 8./2005. november 22.Traian Basescu államfő Franciaországba utazott, november 21-én Párizsban hivatalos megbeszélést folytatott Jacques Chirac elnökkel. A találkozón Románia uniós csatlakozásáról és európai biztonsági kérdésekről esett szó. A találkozó után Basescu elmondta, hogy Franciaország továbbra is fenntartások nélkül támogatja Románia EU-integrációját. /Basescu és Chirac Románia EU- csatlakozásáról tárgyalt. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 22./ Az elnöki stratégia szerint ez az út egyik állomása a román külpolitika céljainak a világ fontos fővárosaiban való elfogadtatásának. /Traian Basescu bevonult Párizsba. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 22./2006. május 30.Traian Basescu államfő megszakítja kórházi kezelését kétnapos franciaországi látogatásra indul. Párizsban megbeszélést folytat Jacques Chirac államfővel, és felkéri újra a francia hatóságokat, hogy megfelelő időn belül ratifikálják Románia EU csatlakozását. Eddig Románia EU csatlakozását 17 ország ratifikálta. /Basescu Párizsba utazik. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 30./2006. szeptember 28.Látványos ünnepélyességgel, rendkívüli biztonsági intézkedések közepette fogadták szeptember 27-én Bukarestben a frankofon országok csúcstalálkozójára érkező több tucat állam- és kormányfőt. Megérkezett Jacques Chirac francia elnök, az eseményen részt vesz José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, és Olli Rehn bővítési biztos is. Bukarestben a rendezvény valósággal megbénította a várost. A parlament és az iskolák kényszerszünetet tartanak. Az utolsó pillanatban történt kozmetikázás során – állítólag – sikerült két napra „eltűntetni” Bukarest utcagyerekeit, a kéregetők és prostituáltak hadát. A Frankofonia Nemzetközi Szervezete Franciaországot, valamint azokat az államokat, közösségeket tömöríti, ahol a korábbi gyarmati függés vagy a kulturális kapcsolatok folytán franciául (is) beszélnek. A szervezetnek 53 tagja van, tíz pedig megfigyelői státussal rendelkezik. /Frankofon csúcs kezdődött Bukarestben. Rendkívüli biztonsági intézkedések, lezárt városrészek. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 28./2006. november 22.Több mint kétszáz baranyai roma a napokban a jobb megélhetés Svédországba utazott. A magyar jobboldal szerint Gyurcsány-kormány nem képes szociális biztonságot nyújtani a magyar állampolgároknak, a baloldal viszont egyéni akcióként próbálja beállítani a romák felkerekedését. Mindössze hat éve történt, hogy mintegy ötven magyarországi roma Strasbourgban kért (és kapott) menedékjogot, döntésük mögött bűncselekmény lapult. Az akkori ellenzék rögtön rasszizmust kiáltott, budapesti értelmiségiek egy csoportja pedig hálálkodó levélben köszönte meg Jacques Chirac francia államfőnek, hogy országa befogadta a hazájukban „idegengyűlöletnek kitett” romákat. Romániában más a helyzet. A bukaresti kormányok rá se hederítenek, hogy az elmúlt tizenhat évben több tízezer roma vándorolt ki az országból. Romániában egyetlen romastratégiára futotta: inkább külföldön kolduljanak, lopjanak, raboljanak, gettósodjanak a cigányok, mintsem szülőföldjükön. /Rostás Szabolcs: Romák és politikák. = Krónika (Kolozsvár), nov. 22./ Emlékeztető: 2001. márciusában magyar értelmiségiek nyílt levelet intéztek Lionel Jospin francia kormányfőhöz, megköszönve, hogy az illetékes francia hatóság menekültként ismerte el a roma (cigány) kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok egy csoportját, a Zámoly községből Franciaországba menekült roma közösség tagjait. „Elkeserítőnek tartjuk, hogy ma, több mint tíz évvel a magyar demokratikus jogállam újjászületése után, még mindig vannak Magyarországon emberek, akiknek megalapozottan kell tartaniuk attól, hogy származásuk miatt hátrányos helyzetbe kerülnek, üldöztetés áldozatai lehetnek. Hisszük, hogy a francia társadalom szolidaritása a menedékkérőkkel és a francia hatóság döntése tanulság lesz a magyar társadalom számára.” Az aláírók között volt többek között Eörsi István, Esterházy Péter, Faludy György, Gombár Csaba, Halmai Gábor alkotmányjogász, Jancsó Miklós filmrendező, Kende Péter, Kenedi János, Kis János, Konrád György, Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság elnöke, Lengyel László, Nádas Péter és Tamás Gáspár Miklós.2011. február 26.Markó Béla szövetségi elnök beszámolója az RMDSZ 10. KongresszusánNagyvárad – Tisztelt Kongresszus! Nem először állok egy RMDSZ-kongresszuson a mikrofon előtt, és nem először próbálom összefoglalni egy szövetségi elnöki mandátum eredményeit, beváltott vagy beváltatlan ígéreteit, és legfőképpen tanulságait. Van mégis egy alapvető különbség az eddigi alkalmakhoz képest, ugyanis ezek a beszámolók nyilvánvalóan esélyt kínáltak arra is, hogy a közelmúltat felleltározva, a közelebbi vagy távolabbi jövőről beszéljek. Sőt, számomra a múltbanézésnek, a krónikaírásnak és mindenfajta elszámolásnak ez a legnagyobb értelme: lehetőség a távlatnyitásra. Nos, a mostani visszatekintés látszólag egészen más jelentést hordoz, nincsen benne a személyes politikai perspektíva, nem lappang a szöveg mögött egy programbeszéd, hanem valamiféle korszakzárásról lehet szó. És valóban nem a kolozsvári kongresszusunk óta eltelt két évről akarok szólni csupán, pedig formailag ez lenne a helyes, esetleg még a legutóbbi tisztújításig, az aradi kongresszusig visszanézve, hanem engedjék meg nekem, hogy nagyobb nekirugaszkodással, de szabott időmbe természetesen beilleszkedve, tizennyolc esztendő elvi-eszmei konklúzióit kíséreljem meg felmutatni. Azzal a kiegészítéssel, hogy végül is ez szintén a perspektíva-keresés szándékával történik, továbbra is csak ennek látom értelmét, hiszen nem a személyes sorsunkról szól az RMDSZ története, hanem a közös jövőnkről, mint ahogy kollektív alkotásnak, sőt, egyik legnagyobb értékünknek tekintem azt is, hogy megalakulása után több mint két évtizeddel ma is a romániai magyar közösség legfőbb politikai eszköze ez a szövetség. Próbáltak ugyan mást, jobbat kitalálni helyette, de nem sikerült. Lehet, hogy azért, mert nem is lehet jobb, hatékonyabb, eredményesebb eszköze a mi erdélyi magyar céljainknak, mint egy szövetség. Hiszen az elmúlt hetekben először meghökkentem, aztán tulajdonképpen megnyugodva láttam, hogy az RMDSZ hivatásos tagadói, előreszaladók vagy hátramaradók, nagyálmúak vagy kishitűek, sértettek, vajákosok, különutasok, mind az RMDSZ kongresszusára figyelnek, latolgatnak és elemeznek, önkéntelenül is elárulva, hogy ennél fontosabb politikai esemény számukra sincsen, beleértve saját rendezvényeiket is. Aki az RMDSZ elnökválasztási kampányába így-úgy beleszólt, mind lelepleződött, hogy ismeri ennek a szövetségnek nemcsak az eddigi, hanem az ezutáni értékét is. Miért foglalkozna velünk valaki is, aki úgy gondolja, hogy fogy a jövőnk? Ezért nyugtattak meg engem valójában ezek a beleszólások, miközben egyikük-másikuk fel is háborított, persze. De aztán arra gondoltam, hogy amíg a lelkünkért versengenek mások, addig nincsen baj, mert ezek szerint ér valamit ez a lélek. Csakhogy nem volt eladó eddig sem, és bízom benne, hogy ezután sem lesz az. Az erdélyi lélek önállósága, ez a Kós Károly-i eszme tartott meg minket a politikában az elmúlt évtizedekben, és meggyőződésem szerint ez fog megtartani a jövőben is. Ez egyébként az én tizennyolc esztendei munkám egyik nagy tanulsága is. Bethlen Gábortól Kós Károlyig vagy Márton Áronig tudták ezt nagyjaink, miért kellene hát nekünk más elvet vallani? Tisztelt Kongresszus! Az együtt megtett út természetesen hosszú volt, de az a kérdés, hogy közben mennyit változott körülöttünk a táj, és hogy egyáltalán jó irányba haladtunk-e. Állítom, hogy igen. Van összehasonlítási alapunk, van pontos mércénk, hiszen elolvashatjuk az 1990-es évek elején megfogalmazott programunkat, mellétehetjük a menetközben elfogadott cselekvési programokat, fellapozhatjuk az 1993-ban általam és Takács Csaba által aláírt, az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumot, és számbavehetjük, mi teljesült, mi nem. Ha ezt valaki megteszi, meg fog lepődni: azoknak a dokumentumoknak legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelésünk, hiszen ehhez mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben, iskoláinkról túlnyomórészt mi tudunk majd dönteni. Ám az autonómia nyilvánvalóan a következő évek nagy prioritása lehet, ha annak előfeltételei már megvannak. Márpedig ezeket az előfeltételeket véleményem szerint megteremtettük. Hozzátéve azt, hogy ilyen célokat, ahogy eddig is, csakis teljes politikai egységben lehet kivívni. A kilencvenes évek elején, amikor az RMDSZ elnökségét elvállaltam, még messze voltunk ettől. Akkor két alapvető feladat állt előttünk. Egyrészt helyre kellett állítani az RMDSZ egységét, vagyis ismét hatékony politikai eszközzé kellett tenni ezt a gyakorlatilag kettészakadt szövetséget, és valamiképpen el kellett kezdeni programunk megvalósítását. Évek teltek el azután, amíg az első eredmények megszülettek. De addig még sok megpróbáltatáson mentünk keresztül. 1991. október 4-én Aradon döntöttük el, hogy rendkívüli, tisztújító kongresszust kell tartanunk, és majdnem másfél évbe került, amire ez sikerült is. Igaz, közben egy Egyeztető Kerekasztalnál kidolgoztuk a szervezet új alapszabályzatát, amely kisebb-nagyobb módosításokkal máig életképesnek bizonyult, sőt, megkockáztatnám, hogy ez biztosította együttmaradásunkat. Két táborról beszéltem az imént. De kevesen tudják, hogy akkor még magyar pártok is voltak körülöttünk, Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, Romániai Magyar Kisgazdapárt és Független Magyar Párt. Az utóbbi választásról választásra felbukkant ugyan, de nem tudott jelentős szavazatszámot szerezni, a kereszténydemokraták mozgalomként beépültek az RMDSZ-be, a kisgazdák pedig fokozatosan civil szerveződéssé alakultak. Az alapvető szembenállás viszont az volt, amit mérsékeltek és radikálisok küzdelmeként szoktak említeni. Ebben a felosztásban végül is sok igazság van, hiszen azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét. A passzív vagy aktív rezisztencia, a parlamenten kívüli – pontosan meg nem nevezett – eszközök hívei voltak ők. Már 1993-ban, elnökségem első hónapjaiban szembe kellett néznem azzal az éles konfliktussal, amelyet Neptun-ügynek neveztek, és végül is ez volt mérsékeltek és radikálisok hosszú időre mindent eldöntő vitája, ahol ugyan egyik tábornak sem lett igaza, de együtt maradtunk. Az én első próbatételem is ez volt. Akkor tisztáztuk, hogy milyen körülmények között folytatható párbeszéd a román pártokkal, és akkor indult el az a folyamat, amely a történelmi fontosságú 1996-os döntéshez, a kormányzati szerepvállaláshoz vezetett. Nem akarom most felidézni minden vitánkat, minden fontos döntésünket, de azt gondolom, hogy azokban az években dőlt el mai helyzetünk. Mi, akik Marosvásárhely márciusát megéltük, tudtuk, hogy van alternatíva: láttuk a polgárháború rémét Erdélyben, a Székelyföldön, amikor még a volt Jugoszláviában béke volt. Akkor hatalmas tétje volt annak, hogy ki milyen utat választ, és utólag visszatekintve, nem is tudom, miért gondoltunk időnként már-már szégyenkezve arra, hogy céljainkban ugyan radikálisok, de eszközeinkben mérsékeltek vagyunk. Hiszen a tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. Ezért is lehetett megegyezni egy adott pillanatban. Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik. Ezek szerint vagy megalkudott az is, aki minket annyi éven át megalkuvással vádolt, vagy egyszerűen kezdettől fogva nekünk volt igazunk. Meggyőződésem, hogy erről van szó: a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket. Ez talán egyik legnagyobb politikai eredményünk. Persze, egyesek végül is az RMDSZ-től elfordulva, az RMDSZ-en kívül jutottak erre a felismerésre, de éppen ez jogosít fel arra, hogy feltegyem a kérdést: végül is mi az akadálya, hogy összefogjunk? Hogy nem mindenben és nem mindenkiről gondolkozunk egyformán? Miért baj ez? Erdélyi embernek tudnia kellene, hogy a mi történelmünk lényege: a tolerancia. Hogyan akarunk másokkal szemben toleránsak lenni, ha egymás közt sem vagyunk azok? Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget. Az én visszatekintésem most talán nagyívűbb a kelleténél. De ismétlem, nem a múlt, a jövő kedvéért teszem. 1993-ban léptünk be, Antall József támogatásával az Európai Demokrata Unióba, az EDU-ba. Nem sokkal azelőtt lettem csak az RMDSZ elnöke, és az EDU budapesti kongresszusán, Jacques Chirac és Helmut Kohl jelenlétében köszönhettem meg felvételünket. Aztán annak az évnek az őszén az Európa Tanács az RMDSZ Memorandumát figyelembe véve, a Romániáról szóló felvételi határozatba beiktatta egyes követeléseinket. Azóta folyamatosan jelen vagyunk a nemzetközi kisebbségi szervezetekben, elsősorban a FUEN-ben, és tagjai vagyunk az Európai Néppártnak. Itthon Romániában pedig partneri viszonyt alakítottunk ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikus gárdánk van, amelyet megkerülni nem lehet. Több kormányban is bizonyítottuk ezt, amit ugyan sokan szemünkre vetnek, de éppen ez az erényünk: mi az egyezségeket betartjuk, akivel megegyezünk, azt nem csapjuk be, de örök szövetségesünk csak egy van, saját magyar közösségünk, azok, akik képviseletükkel megbíztak minket. Tisztelt Kongresszus! Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy az RMDSZ máig a Kárpát-medence legnagyobb és legtartósabb magyar érdekvédelmi szervezete, és szeretném hinni, hogy ebben Önökkel együtt részem volt nekem is. Együtt féltettük és éltettük ezt a szövetséget, miközben minden választás előtt felerősödtek a sötét jóslatok, hangoskodtak az ellendrukkerek, hogy veszíteni fogunk, nem jutunk be a parlamentbe. Tizennyolc esztendő alatt 14 választást küzdöttünk végig, 4 önkormányzati választást, 4 parlamenti választást, 4 államelnök-választást és 2 európai parlamenti választást. Minden ökormányzati, parlamenti és európai parlamenti választást megnyertünk, minden államelnök-választáson jól szerepeltünk, egy alkalommal, 2004-ben én magam vállaltam az államelnök-jelöltséget. Hiába számolgatnak egyesek, hogy veszítettünk-e szavazókat, mert részvételi arányunkat végig megtartottuk mi magyarok, és nagyjából ugyanolyan arányban vagyunk jelen most is a román parlamentben, mint 1993-ban. Ez pedig azt jelenti, hogy a választásokon lemért támogatottságunk az összes leadott szavazathoz képest ma is akkora, mint két évtizeddel ezelőtt. Mi több, legutóbb a jóval problematikusabb önkormányzati választásokon is megkaptuk a magyar választók nyolcvanöt százalékának szavazatait, 184 polgármesterünk van, 2284 helyi és megyei tanácsosunk és 4 megyei tanácselnökünk, miközben egy másik magyar politikai szervezet, a helyi magyar közösségek megosztottságát, illetve egyik-másik RMDSZ-szervezet gyengeségét kihasználva is csak tizenöt százalékot tudott felmutatni. Persze, ez a tizenöt százalék is komoly figyelmeztetés volt számunkra, ezért is tettünk meg mindent, hogy ne kockáztassuk az európai parlamenti képviseletünket, és így sikerült megvalósítani a Magyar Összefogást. Mi voltunk az erősek ebben az egyezségben, és mi voltunk az engedékenyebbek is, mert tudtuk, hogy az RMDSZ-érdeknél egyetlenegy érdek lehet fontosabb: amiért ez a szövetség egykor létrejött, a romániai magyar közösség összérdeke. Bízom benne, hogy ezt ezután is így fogja szemlélni szövetségünk. Tisztelt Kongresszus! Számomra egyértelmű, hogy a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben levő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek. De mégis az a döntő kérdés, hogy ezzel az időnként megroppant, ám soha szét nem tört egységgel mire jutottunk. Mire volt jó ez a romániai magyarságnak? Egyáltalán jó volt-e valamire? Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, természetesen ismét összehasonlítással kell élnünk: milyen jogaink és intézményeink voltak ezelőtt két évtizeddel, és milyen jogaink meg intézményeink vannak ma. Végül is az eltelt idő ezzel mérhető elsősorban. 1990 márciusában a román tüntetés, amely végül is rá két napra több halottal és száz meg száz sebesülttel járó véres pogromkísérletbe torkollott Marosvásárhelyen, egy Tudor-negyedbeli gyógyszertártól indult el. Az váltotta ki a román tömeg felháborodását, hogy a kirakatüvegre a gyógyszerész a román felirat mellé magyarul is felírta: Gyógyszertár. Gondoljuk végig: ma magyar, RMDSZ-es miniszter vezeti az egészségügyet, az ő gondja és felelőssége az is, hogy a szűkös költségvetésből hogyan lehet minél több költségtértérítéses gyógyszert biztosítani a rászoruló románoknak, magyaroknak, minden állampolgárnak. S miután a kilencvenes évek azzal teltek Marosvásárhelyen és másutt is sok helyen Erdélyben, hogy mi kitettük a kétnyelvű feliratot, és mások levették vagy bemázolták, kitettük, levették, kitettük, levették és így tovább, 2001-től törvény biztosítja 20% fölött a magyar nyelv nyilvános használatát írásban és szóban. 2003-ban ezt az önkormányzatokra vonatkozó rendelkezést az alkotmányba is bevittük, kiterjesztve a dekoncentrált intézményekre és az igazságszolgáltatásra is a nyelvhasználati jogot. Azóta Erdély számos településén hivatalosan is otthon van ismét a magyar nyelv és kétnyelvű helységnévtáblák fogadják az odaérkezőt. Ki emlékszik már a hajdani gyógyszertárra? Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik már felelős politikusokként éltük meg azt a kort, és tudjuk, hogy a történelem csak akkor nem ismétlődik, ha mi eléggé bölcsek, eléggé elővigyázatosak vagyunk. A magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír,az elvet elfogadtattuk, a gyakorlat létezik, ezt kell tovább bővíteni a jövőben. Azt gondolom, hatalmas változás ez tíz év alatt, 2001-től 2011-ig. Vagy ki emlékszik még a szórványvidékek himnusztalan, kokárdátlan, félős, fázós március tizenötödikéire? Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik elértük, hogy ma nemzeti ünnepünket minden évben a román államelnök és miniszterelnök köszönti, és szimbólumaink használatát kormányhatározat szavatolja. És kinek jut eszébe az aradi Szabadság-szobor körüli keserves állóháború, a kétségbeesett küzdelem ennek a remekműnek a kiszabadításáért? Nekünk juthat eszünkbe természetesen, mindannyiunknak, akik bíztunk ebben a szabadulásban, tettünk is érte, és íme, ma már mindez semmiségnek tűnik. Végül is erre kell törekednünk: hogy nagy céljaink utólag semmiségnek tűnjenek, mivel megvalósulnak, épüljenek be az életünkbe, váljanak szinte észrevétlenné. Beszámolómat hallgatva, vagy utólag beleolvasva, lesznek, akik azt fogják mondani, hogy megint afféle vívmánylistát készítettem, ismét az eredményekkel állok úgymond elé. Hát mit tehetnék? Mindenki azzal áll elé, amije van. Nekünk, tisztelt Kongresszus, mi tagadás, vannak eredményeink, ez a helyzet, nem tudjuk letagadni őket, ki kell menni itt Nagyvárad határába, megnézni a kétnyelvű táblát, utána pedig lehet gratulálni szintén a nagyváradi RMDSZ-nek például a magyar színház önállósításához, de átmehetünk innen százvalahány kilométerre, Aradra, a Tűzoltó-térre, higgyék el, tényleg ott van a Szabadság-szobor. Ismétlem, mindenki azzal dicsekszik, amije van. Ha pédául nem lennének ilyen eredményeink, akkor most minden bizonnyal demokrácia-központokat hoztunk volna létre, ott ülnénk bent, és várnánk, hátha bejön a demokrácia. Vagy pedig elméláznánk azon, hogy milyen szép nevet is találtunk ennek a pártirodának:demokrácia-központ. De ezek, mondom, nem mi vagyunk. Mi inkább arról beszélünk most, hogy két évtizedes küzdelmünket a teljes körű anyanyelvű oktatásért végre siker koronázta. S ha lehet látványos előrehaladást fölmutatni ebben az emberöltőnyi időszakban, akkor talán a leginkábba magyar nyelvű oktatás helyzete bizonyítja, hogy van valós és mélyreható változás. Hiszen 1995-ben, amikor 500 000 aláírást gyűjtöttünk össze az általunk elkészített tanügyi törvénytervezet támogatására, és beiktattuk a román szenátusban, még törvény tiltotta az anyanyelvű felvételi vizsgát, az anyanyelvű szakoktatást, az anyanyelvű felsőoktatást, kivéve a tanár-, orvos-és színészképzést. Nem engedte a törvény egyetemi tanszékek, karok létrehozását sem, és nem biztosította az arányos képviseletet. Innen indultunk. Ellenzékben voltunk, hiába volt az Európa Tanács-i felvételi határozat, hiába a félmillió aláírás, az akkor, 1995-ben elfogadott oktatási törvény szinte semmit nem engedett a szorításból. Aztán 1996-ban győzött a Demokratikus Konvenció, és kormányra léptünk. Akkor még történelmileg teljesen előzménytelen volt ez a lépés, sem nálunk, sem a Kárpát-medencében máshol nem volt rá példa, hogy egy nemzetállamnak tekintett, és eladdig úgy is viselkedő ország kormányában ott legyen egy másik etnikai közösség képviselete. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy olyan precedenst teremtettünk akkor, amely máig kihat az egész térségre, de ehhez bátorság – szinte vakmerőség – kellett részünkről is, és a demokratikus román pártok részéről is. Így sikerült áttörni az anyanyelvű oktatással szembeni ellenállást is, bár a közös kormányzásnak ennél nyilván sokszorosan nagyobb volt a jelentősége. 1999-ben hosszú, majdnemegyéves vita után elfogadtunk egy sokkal jobb oktatási törvényt, a magyar nyelvű felvételi, szakoktatás, felsőoktatás lehetőségével. Erre alapozva beindulhatott a magyar nyelvű szakoktatás, létrejöhetett a Sapientia magánegyetem, 2003-tól Csángóföldön, az RMDSZ és az akkori kormánypárt egyezségének köszönhetően, az iskolákban kezdték tanítani a magyar nyelvet először 19, ma már több mint 1000 gyerek számára, új önálló magyar iskolák sora indult be Erdélyben a következő években, Brassóban az Áprily Lajos, Nagybányán a Németh László, Déván a Téglás Gábor, Máramarosszigeten a Leöwey Klára, Maroshévizen a Kemény János, Tordán a Jósika Miklós középiskola. Ma 68 magyar középiskola működik Romániában, és 7113 diák tanul magyarul csak a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, 1606 a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, 1940 a Sapientián, 955 a Partium Keresztény Egyetemen, és 365 a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. A nemrég elfogadott oktatási törvény pedig kiiktatja a még meglevő diszkriminatív rendelkezéseket, kivétel nélkül minden tantárgy tanítható magyarul, az ország történelme és földrajza is, a román nyelvet idegen nyelvként lehet tanítani, tehát könnyebben elsajátítható. Ami viszont mindezeknél is fontosabb, hogy a törvény a helyi közösségek kezébe adja az iskolákkal kapcsolatos döntést, és ezek szerint számos helyzetben mi döntünk az iskoláinkról. Ugyanakkor a szórványhelyzetben levő iskolák vagy osztályok védelmét, illetve a magyar oktatóknaka vezetésben való arányos részvételét is több rendelkezés biztosítja. De nem szándékszom most cikkelyről cikkelyre végigvenni ezt a számunkra bizonyos értelemben sorsdöntő törvényt, hiszen részletes elemzések vannak és lesznek még erről. Érzékeltetni próbáltam csupán, hogy milyen jelentős utat tettünk meg a kilencvenes évek elejétől-közepétől. Ugyanezt a különbséget egyébként ki lehetne mutatni az önkormányzatiság fejlődésében vagy a kultúrában, de a magyar nyelvű audiovizuális média működésében is, akár a közszolgálati, akár a kereskedelmi rádiózásról és televíziózásról van szó. Adottak már az egész napos magyar közszolgálati rádiózás feltételei, adásidőbenez már meg is valósult, csak valamilyen formában össze kell rakni, és a magyar közszolgálati televíziózással is ebbe az irányba kell menni. Egyébként európai szinten is kivételes, hogy ma már van nálunk anyanyelven közszolgálati, kereskedelmi és egyházi rádió is például. Magyar művelődési életünk is lényegesen változott, hiszen az állami vagy önkormányzati támogatást élvező színházak, kulturális kiadványok köre jelentősen bővült, és emellett sikerült több szórványközpontot, úgynevezett ,,magyar házat” is beindítani. Mint ahogy a Communitas Alapítvány segítségével olyan nyilvános kultúra-, művészet- és sajtótámogatási rendszert alakítottunk ki, amely modellértékű lehetne mások számára is. Tisztelt Kongresszus! Ismétlem, nem akarok és nem is tudnék most minden változást felsorolni. Azt a látszatot sem akarom kelteni, hogy immár minden rendben van, mert ettől még messze vagyunk. Egyébként az elmondottakban nyilván benne van a legutóbbi négy esztendő is. Erre az időszakra esik természetesen a már említett oktatási törvény, de a Magyar Összefogás megvalósítása is. Voltunk ezalatt egy évig ellenzékben, bebizonyítottuk, hogy tudunk szolidaritást ébreszteni, és együtt mozdulnak velünk a magyar emberek tízezrei, amikor tiltakozni kell az etnikai diszkrimináció ellen. Kiálltuk ismét az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával, és az oktatási törvény elfogadásával kiálltuk, minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére, a reformkormányzás próbáját is. Ma szerintem két, egymással összefüggő kérdést kellene befejezésül megválaszolnom: milyen politikai utat járt végig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség az elmúlt tizennyolc évben, és milyen politikát kellene folytatnia a jövőben. Amint az ebből a némiképpen rendhagyó beszámolóból is kihallható, nem szívesen fogalmazok egyes szám első személyben, hiszen a politika meggyőződésem szerint közös munkát jelent, és egyéni érdemünk legfennebb annyi lehet, hogy ébren tudjuk-e tartani ezt a szolidaritást, és válságos pillanatokban esetleg irányt tudunk-e szabni neki. Néha el-elhangzik ironikusan egyik-másik kritikusunk szájából, hogy az RMDSZ-ben már hosszú ideje az úgynevezett Markó-doktrina érvényesül. Én nem hiszek abban, hogy az erdélyi magyarok által meghozott jelentős politikai döntéseket egy-két ember nevéhez kellene kötni. Politikai vezetőknek, ismétlem, legfennebb az lehet az érdemük, hogy felismerik az amúgy is létező, de kellőképpen ki nem nyilvánított közakaratot, és felerősítik azt. Ezúttal viszont, irónia ide vagy oda, én elégtétellel vállalom azt a politikai krédót, azt a politikai eszköztárat, amelyet nekem tulajdonítanak, hiszen nyilvánvalóan én magam is hozzájárultam a kialakításához, és ma is azt vallom, hogy ez a helyes út. Viszont szó sincs arról, hogy ez az egyébként általunkközösen többször is egészen pontosan meghatározott cselekvési program kizárólag egyikünkhöz vagy másikunkhoz lenne köthető. Említettem már, erdélyi eleink nehéz helyzetekben mindig hasonló konklúziókra jutottak. Vajon nem az önálló erdélyi magyar politika eszméjét fogalmazta-e meg Kós Károly is a Kiáltó szóban? És vajon volt-e ellentmondás Kós Károly és kortársai esetében az önálló erdélyi magyar politika eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között? Nyilvánvaló, hogy nem volt ilyen ellentmondás. Éppen ellenkezőleg, kezdettől fogva csakis a saját fejünkkel gondolkodva, a magunk helyzetismeretéből kiindulva nézhettünk szembe Trianon utáni szellemi és politikai számkivetettségünkkel. Államiságunkat elveszítve, nem volt más út, mint egy önálló erdélyi magyar közélet megszevezése. 1989 decembere után ezt a feladatot kellett újból vállalnunk és továbbvinnünk, nemcsak a politikában, hanem a kultúrában is. Nem állítom, hogy egy ilyen nemzetszemlélettel és nemzetpolitikával kapcsolatosan nem kellene újból és újból vitát nyitnunk, hiszen mindennapos dilemmánk, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg. Nem tudom, tisztáztuk-e mindannyian a magunkszámára, hogy tulajdonképpen ez az autonómia. Nem gondolom azt sem, hogy ebben a két évtizedben mindent jól csináltunk volna, hiszen tapasztalat nélkül, hosszú megszakítás után kapott lehetőséget a romániai magyar közösség, hogy saját sorsának alakulásába beleszóljon. Ám a kilencvenes évek közepén fordulat állt be a romániai magyarok életében, hiszen addig, szinte nyolcvan esztendőn át csak elvettek tőlünk, megfosztottak minket sorra jogainktól és intézményeinktől, viszont 1996-tól ez megfordult, fokozatosan kezdtük visszaszerezni, amit elvesztettünk. Hibáztunk is minden bizonnyal, egy-két fontos elvi mulasztást is fel tudnék sorolni. Igazuk van például azoknak, akik azt mondják, hogy külpolitikánk esetleges volt, kapkodó, sokszor erőtlen az utóbbi években. De alapvetően mégis a helyes úton jártunk szerintem, és ilyen szempontból itthon is, Magyarországon is sokak haragját magamra vontam – ebben az esetben vállalom az egyes szám első személyt, éppen azért, hogy a következő szövetségi elnökre ne háruljon ez az állítólagos vétség –, tehát haragudtak rám azért, hogy makacsul kitartottam az egyenjogú, partneri viszony elvénél. Sőt, egyesek számára, akár arroganciának, provinciális gőgnek is tűnhetett, hogy állandóan azt bizonygatjuk: mi jobban tudjuk, mi van velünk. Pedig ez az igazság! Nekem, tisztelt Kongresszus, nincsen túlságosan jó véleményem a huszadik századi magyar politikáról. Sőt, ha megengedik, nagyon rossz véleményem van róla. Az első világháború után a nagyhatalmak olyan kilátástalan helyzetbe taszították ezt a nemzetet, olyan mélységesen igazságtalanul bántak vele, hogy érzelmileg minden indulatunk, fogcsikorgatásunk, vitézkötéses nosztalgiánk, önemésztő vádaskodásunk, ökölbeszorított készülődésünk a változásra, csodavárásunk, a pragmatikus politikával szembeni ellenszenvünk érthető. De éppen azért, mert egy igazságtalan döntéssel minket vesztessé tettek, és velünk szemben minden szomszédos nemzetet nyertessé, csakis teljes szolidaritással, minden tehetségünket megmozgatva tudhatunk ezen a helyzeten változtatni. A racionálisan gondolkodók, az akár kislépésekkel is, de szívósan előrehaladók árulózása, vagy megalkuvónak titulálása éppúgy nem segít ebben, mint az örökösen forrongók leostobázása. Ha az eszközökben nem is, de legalább a célokban újból és újból meg kellene egyeznünk. Például abban a kérdésben, hogy még mindig itthon, Erdélyben látjuk-e mindannyian az itt születtett magyarok jövőjét, még mindig a szülőföldön, magyarként való akadálytalan boldogulás-e legfőbb célunk? Ha igen, akkor beszéljük meg, hogyan tudjuk ezt a továbbiakban is megvalósítani. Mert lehet az RMDSZ által követett doktrinát vagy ideológiát bírálni, korrigálni is kell időnként, de egyvalami tagadhatatlan: eleink akarva-akaratlanul eltékozolták az örökségünket, mi pedig ebből már valamennyit mégis visszaszereztünk, és nemcsak jogokat, hanem anyagi javakat is, millió hektárnyi magán- és közbirtokossági erdőt, termőföldet, ingatlanokat magánszemélyeknek, közösségeknek, egyházaknak. Nem annyit, amennyit elvettek? Igaz. De máris sokat! És ezt a küzdelmet folytatni kell. Én hiszek abban, hogy minden huszadik századi nyomorúságunk ellenére lépésről lépésre, mint egy mozaikot, vagy mint egy puzzle-t, fel lehet építeni a jövőnket, de azt is tudom, hogy egyetlen rossz mozdulattal össze lehet törni vagy le lehet seperni azt is, amit eddig összeraktunk. Tisztelt Kongresszus! Hosszú idő után döntöttem úgy, hogy nem kérem ismét az Önök bizalmát egy újabb elnöki mandátumhoz, és visszavonulok ebből a tisztségből. Számomra nehéz dilemma volt ez, hiszen huszonegy éven át életem a politika jegyében zajlott, és ebből immár több mint tizennyolcat a szövetség elnökeként töltöttem el. Ismerjük egymást, így vagy úgy összefonódott a sorsunk. A közéletből nem akarok és nem is tudnék kilépni, sőt, egyelőre a szó szoros értelmében vett politikából sem. Azt gondolom ugyanis, hogy egy magyar értelmiséginek kötelessége beleszólni abba, ami vele és övéivel történik, és nincsen joga tudását, tapasztalatát, véleményét véka alá rejteni. De úgy véltem, hogy ennyi idő után változásra van szükség a Romániai Magyar Demokrata Szövetség élén, és miközben természetesen köszönöm azoknak a véleményét, akik sajnálták visszalépésemet, meggyőződésem, hogy lelkük mélyén ők is tudják, időről időre szükség van a változásra. Köszönöm azoknak, akik maradásra akartak bírni, köszönöm Önöknek, akik itt vannak, és annak a sok-sok erdélyi magyarnak, akikhez számtalanszor szólhattam, és akikkel mindvégig együtt dolgozhattam, a kollégáknak és barátoknak, akikkel 1989 decembere óta együtt vagyunk emberpróbáló helyzetekben is. Köszönöm az 1989 után indult fiataloknak, hogy figyeltek ránk, és mára már felnőttek mellénk, sorra-szerre majd átvehetik tőlünk a stafétabotot. Itt az ideje, hogy ők is megerősítsék azt a szövetséget, amelyet mi ezelőtt huszonegy évvel megkötöttünk, és amelyet mindvégig megőriztünk változó körülmények között is. Köszönöm egyébként azoknak a román politikusoknak is az együttműködést, akikkel sok nehéz tárgyaláson vitáztunk, és akik megértették, hogy lehet és kell partneri viszonyt kialakítani, mert ez a két közösség, a két nép érdeke. És köszönöm számos magyarországi politikusnak, hogy segítettek nekünk, és ha nem is mindig gondolkodtunk egyformán, de velünk együtt azon munkálkodtak, hogy ismét együtt lehessen ez a nemzet. Arra kérem a Kongresszust, hogy soron levő elvi és személyi döntéseivel szavazzon bizalmat továbbra is annak a politikának, amelyet együtt kialakítottunk, és amelynek lényege, hogy szövetségben kell lennünk, egységesnek kell lennünk, sorsunkról továbbra is nekünk kell döntenünk. erdon.ro lapozás: 1-20
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
